Azért utaztunk Horvátországba, hogy teljesítsük Apu végakaratát.
Hat hónap telt el mióta elvitte a betegsége, de még most sem tudom felfogni, hogy Ő nincs már. A hamvai elszórásának gondolata súlyos teherként nehezedett rám, egy fájdalmas, de teljesítendő feladatként, amitől megkönnyebbülést vártam.

Napokkal előtte iszonyúan aludtam, ezerszer újra és újra felriadtam, és felriadok még most is, és minden alkalommal ugyanolyan élesen vág belém a felismerés: nincs már apukám! Mintha ezt kiáltanám némán, nem is másoknak, hanem magamnak, hogy felfogjam végre, de az agyam ellenáll. Minden alkalommal mintha újra szembesülnék azzal, amit már tudok. Mikor lesz ez máshogy? Nem tudom..

Sokat őrlődtem rajta, jó-e, hogy a gyerekekkel együtt csináltam ezt végig. Akik imádták Aput és viszont. Olyan sokat beszélgettünk róla, és megbeszéltük azt is, hogy miért megyünk. Egy játékautót vittünk magunkkal, egy match box mercedest, mert minden vágya volt Apunak szeretett autójával jönni a tengerig. Az autóban egy kis fa kereszt volt neki mindig, így ezeket hoztuk a hamvaival, és helyeztük végső nyughelyére, a kedvenc tengerébe.

Miközben életem legnehezebb hatszázötven kilométerét vezettem, a gyerekeknek igyekeztünk sok szép, boldog élményt adni anyukámmal, mert ez lelkileg mindannyiunk számára iszonyú nehéz volt. Ők is látták, érezték, de minden nap arról beszéltünk inkább, mit mondana vagy csinálna itt éppen a Papa. Ezért ezeket a szép pillanatokat fogom inkább megmutatni a saját Instagram oldalamon, és megpróbálok minél többet a sok szépre gondolni, hogy összeszedjem a szívem tenger mélyén heverő szilánkosra tört darabjait..