Képes vagy-e teljes figyelmeddel, testben és lélekben, minden porcikáddal jelen lenni, amikor egy másik emberrel beszélgetsz? A felnőtt kapcsolataidban, a barátaiddal, amikor leültök egy kávé mellé, ott vagy-e igazán, átadod-e magad a másiknak? És amikor a gyerekeddel játszol, beleéled magad valóban a játék hevébe? Bele adsz mindent, a lelkedet, magadat, neki adod kizárólag azt az idődet?

Én számtalanszor nem teszem. És mások sem, és egyre többen, és egy olyan úton haladunk, aminek minden mérföldköve az értékes, valós és az élet legmélyebb érzéseit adó pillanatokból vesz el. Azokból a pillanatokból, amiket a következő generációnak adnánk, hogy tovább vigyék.

Szívbemarkoló a felismerés, amikor az őszinte, kérlelő kis tekintet rám szegeződik és játékra hív, miközben a képernyőre nézek, őhelyette. Pedig azt mondjuk, milyen gyorsan eltelik a kisgyerekekkel töltött (egyébként roppant hosszúnak tűnő) idő, de egy szempillantás az egész.

A tekintetünk mégis olyan sokszor húz a kijelző felé, és észre sem vesszük, hogy nem vagyunk jelen. Nem úgy igazán, őszintén, az utolsó sejtünkkel is, mint azelőtt, hogy az online világ térhódításával alapjaiban változtak volna meg az emberi kapcsolatok.

A közösségi hálózatok megjelenésekor még annak hamis álcáját öltötték, hogy ezek segítik a kapcsolatok fenntartását, a kommunikációt, a barátságok megőrzését. (Talán nem is volt ez hamis állítás akkor, csak mi emberek nem kezeljük helyén ezen fórumok helyét és az ott töltött idő mennyiségét a mindennapokban.) Embernek lenni nehéz, és egyszerű tulajdonságainknál fogva könnyen manipulálhatóak vagyunk. Nem csoda hát, hogy ezeknek a globális felületeknek a gazdasági érdekei által vezérelve függőséget kapunk a napi használatért cserébe. Nem az összes ember, természetesen számos kivétel van. De azt látom, hogy általánosságban igenis erős hatása van annak, hogy folyamatosan ’nyomkodunk’, és ez újabb és újabb kattintásokat generál, ami sokszor épp olyan függőséghez vezet, mint bármely más addiktív dolog, legyen az cigaretta, drog vagy édesség. Mindegyik az agyunkra hat, de ez a legalattomosabb módon. A legcsendesebben, hiszen bárhol, bármikor, bárki mellett lehet nyomkodni, és sokan már nem is veszik zokon. Elfogadja a kisgyerek, hogy miközben vele vagy, fél szemmel ’dolgod van’ a telefonon, elfogadja anyukád, hogy amikor meglátogatod, és ő ebéddel készül, Te addig ’intézel valamit’ rajta. És ez a folyamat szépen lassan egy teljes online világot épít a valóság létező és csodálatos pillanatai fölé, amikben így nem veszel részt igazán. Ott vagy, de nem adod át magad, mert egy részed valahova máshova figyel.

Könnyű ezt racionálisan leírni, és könnyű lenézően kezelni annak, akit nem érint, mert mértékletes felhasználó.

Sajnos én sokat nyomkodok, és tisztában is vagyok ezzel. Rettenetesen zavar, és dolgozom azon, hogy ezen változtassak, mert csak amellett tudok érvelni, hogy ezen változtatni kell. Mi vagyunk az a különös, nagy változást megélt generáció, akik még az offline világban nőttek fel, tudják, milyen telefon nélkül lenni, bizonytalanságot és várakozást megélni, és minden apró kis részünkkel jelen lenni a barátokkal, aktívan részt venni egy játékban. Mi vagyunk azok is, akik már tudják, milyen szabadságot jelent az online ügyintézés, miben könnyíti meg a napjainkat, és hogyan válhat ez előnyünkre. De meg kell találni az egyensúlyt, hogy megmaradhassanak a valódi pillanatok, az élet sava-borsa, az érzések, az illatok, a szenvedély, a tűz, amit csakis akkor kaphatsz meg, ha beleadod a pillanatba magadat úgy isten igazából – és ehhez jelen kell lenni. Nem lehetsz egyszerre online is. És mi tudjuk csak megmutatni ezt a gyerekeinknek, átadni nekik ezt az érzést, az élményt, mert ők még jelen vannak, őket még nem szippantotta be a reklám, a marketing, a nyomkodás, egy hamis élet, amit a kijelzőn nézünk. Ők ott vannak, és nekünk tudnunk kell lekapcsolódni a hálóról és megmaradni embernek a valóságban, mert különben nem marad más, csak kirakatban élt életek. Kiüresedett, online lelkek, egymás mellett, de nem egymással élő emberek.

Nem vagyok szélsőséges, és nem is ítélkezem, sem mások, sem önmagam felett. Nem tartom rossznak az internetet, sem a tévét, sem más technológiai dolgot. Esténként nézünk sorozatokat (már amikor nem alszunk el a gyerekekkel együtt), a gyerekek is néznek esti mesét (mielőtt olvasnánk nekik), és az életünk jelentős részét intézzük a telefonon keresztül.

Nem akarok senkiben bűntudatot ébreszteni, sem azt a látszatot kelteni, hogy én bármit is tökéletesen csinálok, mert mindannyian próbáljuk a lehetőségeinkhez és a körülményekhez képest legjobban megoldani a feladatainkat, megszervezni a napjainkat, csak ezek a napok leírhatatlanul gyorsan telnek. Ezért nem mindegy, hogy mennyit töltünk belőlük úgy igazán másokkal, a szeretteinkkel, a gyerekeinkkel, a szüleinkkel.

Ezen gondolatok mentén képviselem én is #azidődetadd kampányt, ami a karácsonyi készülődés és a vásárlások hajrájában indult kezdeményezés. Arra hívja fel a figyelmet, hogy a legértékesebb, amit az ajándék mellé a gyerekeknek adhatunk, a kizárólagos és osztatlan figyelmünk, és az időnk, amit csakis vele töltünk. Mit sem ér a játék, ha nem tanítjuk meg játszani vele, ha nem élvezzük együtt, ha csak azt várjuk tőle, hogy magunknak szabadítsunk fel néhány pillanatot általa.