Minden év első felének egyik legnagyobb kihívása az oviba, iskolába készülő gyerekek szülei számára a gyermeküknek legmegfelelőbb intézmény kiválasztása.

Sokak számára fontos, hogy számos helyet felkeressenek, és személyes benyomást szerezzenek a környezetről, a pedagógusokról, mindarról a miliőről, ami gyermeküket nap, mint nap körbe veszi majd.

A választás nem könnyű, és első gyerkőc esetében a szülő nem is feltétlenül tudja, mi az, amire igazán érdemes odafigyelnie, mik azok a jelzések, amikből következtetést vonhat le a majdani intézménnyel való kapcsolatra vonatkozóan.

Mi már túl vagyunk egy óvodaváltáson, és úgy érzem, most jó helyen vagyunk. Sokat kerestük a megfelelő ovit, a következő sorokban viszont nem kampányolni szeretnénk a mienk mellett, mert biztos vagyok benne, hogy sok nagyszerű hely, óvó néni, illetve dadus van még, de ez a mi történetünk, segítségül azoknak, akiknek most kell választaniuk. Most, amikor a vírushelyzet miatt még mi, az oviba járó picik szülei sem tudunk bemenni a gyerekekhez.

Olívia a harmadik, Nonóm az első évét tölti az oviban. Olívia első oviválasztásánál az volt a fő szempontunk, hogy minél erősebb legyen az angol, már amennyire ez egy nem nemzetközi óvodától elvárható. A távolság is fontos szempont volt, hogy ne kelljen sok időt utazással tölteni, így végül egy közeli montessori óvoda mellett döntöttünk.

Sajnos a döntésünk minden előzetes körültekintés ellenére sem volt sikeres, nem találtuk meg a közös hangot a korábbi óvoda vezetésével, ezért elváltak útjaink.

A tavalyi karantén időszakban úgy döntöttünk, hogy a problémákból tanulva olyan ovit keresünk, ami jobban megfelel a mi családunknak. Mindkét gyermekünknek –  hiszen ősztől már Nonó is oviba jár – és nekünk is. Így érkeztünk meg az Aprótalpakba.

Természetesen sok helyet megnéztünk, részben a korábbi szempontok alapján (angol nyelv, földrajzi elhelyezkedés), de immár felvértezve a tapasztalatainkkal, egészen más szempontokat vizsgáltunk a személyes látogatások alkalmával.

Mik voltak ezek?

Először is, az első és legfontosabb számunkra a vezető személye, értékrendje volt, és az ő hozzáállása az ovihoz és a gyerekekhez. Az Aprótalpakban Márti, az ovi egyik tulajdonosa fogadott minket, aki már a telefonban is kedves, közvetlen és segítőkész volt. Már attól jobban éreztem magam, ahogy ismeretlenül is beszélt velünk.

A személyes találkozó alkalmával bemehettünk az ovi egyik termébe, Nonóval együtt – nem kérte, hogy passzoljuk le a gyereket -, és nem szabott időkorlátot sem a beszélgetésünknek. Az egész találkozás légköre olyan kedves és barátságos volt, össze sem tudom hasonlítani korábbi élményeinkkel. A beszélgetésünk alatt meghallgatta a szempontjainkat, és őszintén elmondta az itteni rendszer működését. Apával félve kérdeztük meg tőle, hogy mi van akkor, ha pár percet késünk reggel, bejöhet-e még a gyermek, vagy ki kell várni a reggeli foglalkozások végét? Márti felhúzott szemöldökkel, csodálkozva tekintett ránk, szinte a kérdést sem értve, mire elmagyaráztuk neki, hogy a korábbi helyen nagyon stresszesek voltak a reggeleink, mert egyetlen perc késésnél már zárult az ajtó, és csak negyven perc múlva lehetett a gyereket beadni. Persze igyekszünk mi nem elkésni, de sajnos előfordult már néhány perc csúszás a reggeli forgalomban.

Az ovi megtekintésekor beleshettünk a csoportokba, láthattuk az óvó néniket és dadusokat, láttuk, hogyan foglalkoznak a gyerekekkel és láttuk azt, milyen a légkör az oviban. Nem volt elrejtve előlünk semmi. Valódi betekintés volt ez a mindennapokba, hogyan is zajlik az élet a hatalmas üvegablakok mögött.

Ez a fajta közvetlen, nyílt hozzáállás győzött meg minket arról, hogy a lányok jól fogják érezni itt magukat, és Nonót is be fogjuk tudni szoktatni a közösségbe, pedig miatta nagyon aggódtunk.

Úgy terveztük, hogy ősszel kezdenek mindketten az oviban, de Olívia már korábban szeretett volna jönni. Felhívtam Mártit, aki ebben is nagyon rugalmas volt, és pillanatok alatt megoldotta a papírmunkát, az óvodai jelünket, az ismerkedős napot, és már itt is voltunk. Fél napot voltam csupán Olíviával az ovi játszóterén, és a következő nap már a dadussal kézen fogva vett részt a játékokon. Könnyebben ment, mint azt valaha elképzeltem!

Ősszel eljött az idő, hogy Nonóka is ovissá váljon, de vele nem mentek olyan könnyen a dolgok, ahogyan arra számítottunk is. Érzékeny lelkű, anyához nagyon ragaszkodó, finom lelkű pici lány, akinek sokkal több időre van szüksége, hogy feloldódjon. Próbáltam beszoktatni először én, aztán Apa is. Ez bizony nem a három napos „adja ide üvöltve is, Anyuka’ menet volt.

Az a helyzet, hogy én hiszek abban, hogy a gyerekeimmel szépen lassan mindent meg tudok beszélni. Hogy mindennek eljön a maga ideje, és van, amihez egyszerűen csak több idő kell. Van az a helyzet, amikor tényleg semmi más nem működik, és át kell esni egy kritikus, sírós elváláson, de ez nem az a helyzet volt. Nekünk idő kellett, és az Apróknál időt kaptunk. Pontosan annyit, amennyi ahhoz kellett, hogy reggelente szépen tudjunk elválni, hogy mindannyian jó érzéssel induljunk neki a napnak, és ne aggodalmakkal. Délelőtt üzeneteket kaptam az oviból, hogy minden rendben van, és az egész folyamat nagyon szépen zajlott.

Hálás vagyok érte, hogy itt megkaptuk ezt az emberi hozzáállást, az ölelő karokat, a szeretetteljes légkört, mindazt, ami ahhoz kellett, hogy Nonóból és Olíviából is kiegyensúlyozott, boldog óvodás váljon. Ennél többre azt hiszem, nincs is szükség. Pedig van még számos nagyon jó dolog, amik a vírushelyzet ellenére tökéletesen szervezetten működnek, a színvonalas foglalkozások, amiknek hála nem kell nélkülöznünk ezeket az elfoglaltságokat. Szinte mindenre járunk, mert Olívia imádja a balettórát, az extra angolt, a zengó-bongót, és ha tehetné, még ovi után is a gyerektársasággal lenne. Úgy érzem, ezúttal jól választottunk, köszönünk mindent, Aprótalpak! Itt tudod megnézni az ovit:

https://aprotalpak.net/